25 évesen szültem a kisfiamat. De akkor már 9 hónapja voltam itthon, mert az első ultrahang után veszélyeztetett terhesnek nyilvánítottak. Emiatt, illetve ennek köszönhetően olyan export asszisztensi állásból mentem táppénzre, ahol soha nem éreztem igazán jól magam. A társaság szuper volt, de a vezetőség, a munkakör és a fizetés… nos nem volt egy álom munka. Azért sem tudtam igazán szeretni, mert annyira más volt, mint amit elképzeltem magamnak. Előtte kommunikáció és médiatudomány szakon tanultam. Újságíró akartam lenni, mert imádtam írni. Aztán hamar rádöbbentem, hogy a médiába bekerülni nem lehetetlen, de igencsak sok áldozattal jár. Például éveken át tartó gyakornokoskodással. Én viszont régi módi lány vagyok és a karrierépítésnél fontosabb volt számomra a családalapítás. Gondoltam, a munka világa megvár…
Ezért is jelentkeztem annak idején arra az asszisztensi állásra: hogy rendben legyenek majd a családtámogatási ellátások, vagyis jogosult legyek a TGYÁS-ra, GYED-re. 

Végül minden jól alakult. A kisfiunk gond nélkül megszületett, rá két évre pedig a húga is.
Teltek múltak az évek és a kisebb vitáktól eltekintve, amik nélkül nem család a család, nagyon jól megvoltunk. Talán kicsit még bele is punnyadtam ebbe a fene nagy jólétbe. De szépen lassan fogyni kezdtek otthonról az emberkék. Először a fiam ment bölcsibe, mert úgy éreztük, hogy keveset nyújt neki az a pelenkaszagú légkör, ami otthon körülveszi. Érett, társaságkedvelő gyerek volt – a bölcsibe járás utólag is jó ötletnek bizonyult. Aztán elkezdődött neki az ovi, nemsokára pedig Hugi is sorra került.

Ahogy közeledett a GYES vége, megtudtam, hogy a régi munkahelyemre nem várnak vissza. Tulajdonosváltás miatt teljesen átrendeződött a cég, még telephelyet is váltottak. Egyáltalán nem bántam. Úgy éreztem, kinyílt előttem, lehetőségem van olyan munkát találni, amit élvezettel csinálok.
Így hát mire a lánykám is kiscsoportos lett, több tíz email címre küldtem el az önéletrajzomat. Visszajelzést azonban keveset kaptam, ahonnan mégis, az elutasító volt.

Azon a szeptemberen nagyon magányosnak és haszontalannak éreztem magam.
A gyerekek – akik addig teljesen lefoglalták a mindennapjaimat, akikkel foglalkozni kellett, akik után el kellett pakolni, akikre érdemes volt főzni – reggelente elmentek otthonról. Főállásban ettek-ittak-játszottak az oviban, én pedig itthon ültem, alibiből átpakoltam a szekrényeket, nagytakarítottam, főztem és ellenőrizgettem az email fiókomat, hátha behívnak végre egy állásinterjúra.

Mániákusan próbáltam hasznos dolgokkal kitölteni a napomat, hogy ne érezzem magam feleslegesnek fél négyig, amikorra a gyerekért mentem az óvodába.

Egy dolog volt, amit szórakozásból csináltam, csupán a saját örömömre: az edzés. Akkoriban még nem konditeremben, hanem otthon, a nappalinkban.  

Eleinte csak a LoveYourBelly módszerrel erősítettem, hogy helyrehozzam valamennyire a terhességek alatt szétnyílt hasizmaimat. Aztán elkezdtem Pirner Alma videókra guggolni. Ezeket később kiegészítettem kis kézisúlyzós, mini band-es és gumiszalagos gyakorlatokkal, sőt, futni is elmentem heti egy-két alkalommal. Egész kis repertoárom lett. Tulajdonképpen a nap fénypontját jelentette, amikor belefogtam az aznapra szánt sorozatokba.

Munkám viszont még mindig nem volt.
A megvilágosodást a férjem egy inkább pikáns mintsem sértő megjegyzése hozta el számomra, amikor is azt mondta nekem: „Hű, de jó segged van. Neked ezzel kéne foglalkoznod.”. Mintha kinyitottak volna egy ajtót annak a sötét, hosszú alagútnak a végén, amiben addig bolyongtam. Hogy én legyek edző? Nagyon tetszett a gondolat, de ezer kérdés és kétség tört rám. Lehetséges ez? Nem vagyok én túl öreg 30 évesen ahhoz, hogy kitanuljak egy teljesen új szakmát? Nem hátrány, hogy a főiskolás éveim alatt gyakorolt rúdfitneszt leszámítva semmi mást nem sportoltam korábban?

Olvasgattam a témában, megkérdeztem néhány edző ismerősömet, fitnesz iskolák honlapjait böngésztem, edzős videókat nézegettem. Lelkes voltam, de tele kételyekkel. Aztán egyszer csak az IWI Nemzetközi Fitnesziskola edzéselmélet óráján találtam magam. Az azt követő oktatási napon anatómiát tanultunk, aztán gimnasztika következett, meg elsősegély, majd sok-sok gyakorlati hétvége.

Fél év után megszereztem a Csoportos Fitnesz Instruktori oklevelet.
Közben Bagyinka Timinél elvégeztem a LoveYourBelly oktatói képzését is és folyamatban vannak a Rúdfitnesz oktatói, a Személyi edzői és Táplálkozási tanácsadói tanfolyamok.

Megismertem egy világot, amiről másfél éve még csak elképzeléseim voltak. Hétről hétre tanulok valami újat és már nem hiszem, hogy elkésve találtam volna rá az utamra. Ellenben hiszem, hogy segíteni tudok majd a hozzám hasonlókon, akik csak felnőttként ismerték fel a sportolás jelentőségét. Az a célom, hogy kiváló szakember legyek és ezért minden tőlem telhetőt megteszek.

Mert a sportolás nem csak fontos és szükségszerű, hanem élvezetes is! Többről szól, mint szenvedésről egy vasszagú konditeremben. Egy olyan élvezettel és szenvedéllyel űzhető hobbivá válhat bárki életében, ami fenntartja az egészséget, kitartásra neveli a szellemet és formálja a testet.
Én megtanultam és most teljes hittel szeretném átadni a változni és változtatni akaróknak.

Sohasem késő!

Ha tetszett a cikk, like-old és kövesd az Alakváltó Facebook és Instagram oldalát, ahol hetente többször jelentkezem hasznos tippekkel, motiváló gondolatokkal és receptekkel.

https://www.facebook.com/a.alakvalto/

A kép forrása: freerangestock.com